Egy éve már, hogy nincs közöttünk a balkányi sportélet, azon belül is a foci kiemelkedő rajongója. Nem volt olyan meccs, ahol ő nem lett volna jelen. Lehetett tűző napsütés, eső vagy hideg szél: ő ott állt és biztatta a csapatot. Mondhatni élete volt a balkányi futball.
Mert ő nem az az ember volt, aki csak önmagáért vagy csak a családjáért élt, hanem a közösségért is. Fontos volt számára a hit is, a református egyházban több éven keresztül presbiterként tevékenykedett a hívekért: lelkes volt és segítőkész, nyitott embertársai felé. Két ciklusban önkormányzati képviselőként is megmutatta empátiáját az emberek iránt, de az örök szerelem a foci volt. Fiatalon maga is rúgta a bőrt, de fiatalokat és felnőtteket is edzett egy pár éven keresztül, átadva azt a tudást, amit ő tudhatott. A földi játszóteret már egy éve hogy itt hagyta, de szavajárása szállóigeként a fülünkben cseng: „Öregem, így nem lehet játszani!”

Mégis kicsit keserű szájízzel gondolunk vissza az elmúlt egy évre. Nagyon sablonos, de mégis igaz az idézet: „Csak az hal meg, akit elfelejtenek”. A család, a rokonok, az igaz barátok életben tartják az ő szellemét, de a labdarúgó szakosztályról ugyanez nem mondható el. Nem volt egy emléktorna egy focimeccs, amit az ő tiszteletére rendeztek volna. Pedig ha más nem, ő aztán igazán megérdemelte volna. Ezek igazából nem is fontos dolgok, de egy gyászoló családnak egy szép gesztus lett volna.

Ma van egy éve, hogy súlyos betegességnek megadva magát itt hagyta földi életét és felköltözött az égi országba. Emlékezzen rá ma mindenki, aki ismerte, szerette!

Az angyalok vigyázzanak rád, Tóni bácsi.

1949–2019

Az írás 2020. szeptember 6-án jelent meg a Balkányi Kibeszélő Facebook oldalon!