Az emberek mentális egészsége kapcsán sokszor felmerül, hogy olykor valamiért elhagyatottnak érezzük magunkat. Ha nem is csak rokoni-baráti szinten gondolunk ebbe bele, akkor igazából rájövünk, hogy közösségi téren nem foglalkozik velünk sem az ország, sem a politikai fősodor. Joggal érezhetjük úgy, hogy csupán egy eldugott, poros kis alföldi városként tekint ránk az, aki először hallott életében Balkányról. „Nem, nem Harkány, hanem Balkány. Olyan, mint a Balkán, csak van egy Y a végén.” – talán ez a mondat már sokunk száját elhagyta, amikor valakinek kellett beszélni arról, hogy mi fán is terem az a hely, ahonnan származunk. Ha ezen továbbmegyünk, akkor valószínűleg megemlítjük, hogy miről lehetünk híresek. Van egy mamutfenyőnk, ami semmilyen turisztikai szempontból nincs kihasználva, az odajutás is problémás egy idegen számára. Van még ezen felül egy Gencsy-kastélyunk is, ami a szemünk láttára roskad össze, és lesz szép lassan végérvényesen az enyészeté. Kissé pesszimista világszemletű meglátásban azt is mondhatjuk a messziről jött idegennek, hogy „nincs itt semmi érdekes, és olyan mintha az idő is megállt volna 1989-ben”. Szép kilátások, mit ne mondjak.
Egy dolgot be kell látnunk mindenekelőtt: a fejlődés és előrelépés hiányának árnyékában élünk. Kár is lenne ezt a tényt elvitatni. Habár a probléma nem Balkány-specifikus, de érezhetően jobban érint bennünket, mint a hasonló méretű többi kisváros lakóit. Az önkormányzati politizálás teljességgel stagnál Balkányban. A középkori / hűbéres rendszert idéző földesúri-kiskirályi módszerekkel vezetik a várost ugyanazok a személyek már legalább tizenöt éve, de ha jobban belegondolunk, igazából már sokkal régebb óta. A politizálás, mint fogalmi szinten értelmezett dolog egyáltalán nem létezik városunkban. A vezetők úgy ímmel-ámmal megcsinálják, amit meg kell, de nem teszik bele a lelküket a település irányításába. Láthatóak eseményeken, olykor részt vesznek a testületi üléseken, de ezen felül nem látják el a rájuk ruházott feladatkörüket egy minimum elvárt 21. századi szinten.
Az országos politika visszásságai és negatív történései tökéletes lenyomatot képeznek Balkányban is. A helyi vezetők úgy veszik át a nagyoktól azokat a frázisokat, a megfélemlítés eszközeit, a dezinformációkkal teletűzdelt vita nélküli demagóg kommunikációt, hogy ez már fel sem tűnik nekünk sem. A kormányzó erő mindent leural, az ellenzék pedig vergődik, de úgy talán nincs is – ez lehet egy tökéletes megfogalmazás, ami igaz Balkányra (is).
Bort isznak és vizet prédikálnak, miközben mindenki nagyon jól tud minden simlis és erkölcstelen dolgukról, ami még csak köszönőviszonyban sem értelmezhető a kereszténységgel, a konzervatív értékrenddel vagy a családközpontúsággal, amit ernyőszervezetük újabban kitűzött a zászlójára. De valamiért nekünk ez jó, ugyanis újra és újra bizalmat szavazunk ugyanazoknak az embereknek. Tudjuk milyenek, tudjuk minden negatív tulajdonságukat, lépésüket, gondolatukat előre. Ezt valahogy fel lehet fogni egy össznépi magyar mentalitásként is, hogy ennyire ódzkodunk a változástól, és megalkuszunk a meglévővel. Jobban szeretjük megadni magunkat, elfogadni a helyzetünket és nem elégedetlenkedni. Úgyis szólhatna a mottónk, hogy „nekünk ez járt osztályrészül, és punktum”. És ezért ebben mi, a választópolgárok is ugyanúgy hibásak vagyunk. Boldogan járulunk az urnákhoz, és behúzzuk nekik az ikszet egy újabb öt évre. Miért szavazunk bizalmat ezeknek újra és újra? Csak mert nekik ez a szakmájuk, és nehogy munka nélkül hagyjuk ezeket az élettelen, vállalásukban teljességgel demotivált elöljáróságokat? Adyval élve mondhatnám, hogy „ezért a népért úgyis mindegy”, és sajnos ez érződik a mentalitásunkban is. Stockholm-szindrómában szenvedünk mind, és ezzel úgy tűnik, hogy nincs az ég világon semmi bajunk.
Mindenki elgondolkodik rajta, hogy mennyi mindent lehetne máshogy csinálni. Mennyi minden nem szimpatikus neki, sőt kifejezetten visszás, de ha az kitudódna nyilvánosan, hogy ő ugatással zavarja a békés nyáj haladását – na az már nem férne bele. Pedig minden forradalom úgy indult, hogy elegen álltak egy oldalra, és mondták azt, hogy „Elég!”. (Még ha úgy vesszük, valamennyire szimbolikus is lehet a „forradalom kirobbanása” hasonlattal élni az aradi vértanúk emléknapján, habár ekkor pont ellenkezőleg: levertek egyet.)
Mi a konklúzió mindebből? Az, hogy Balkány nem maradhat ugyanott, ahol most van, mert idővel szépen lassan el fog tűnni – amit már mi is többször hangsúlyoztunk. Sürgősen változásra van szükség, és ez csak együttműködéssel érhető el. Ha mindenki egyszerre belátja, hogy ami most van, az nem jó, és nem egy élhető jövőkép, akkor elindulhatunk egy jobb úton, egy szebb jövő felé.
A jövő héten a cikksorozatunkat a második résszel folytatjuk, melyben a közfoglalkoztatottak kilátástalan helyzetéről és a helyi kiskirályok hazugságairól fogunk értekezni.
