Május elseje, a munka ünnepe. Országszerte ez az az alkalom, amikor a közösségek együtt ünnepelnek, bogrács fölé hajolva, gyerekek futkározva, barátok találkozva. Balkányban is volt majális. Pontosabban: volt egy, ami a városnak szólt, és volt egy másik, ami csak néhány „kiválasztottnak”. A Gencsy Tisza Sziget által szervezett esemény nyilvános volt. Oda bárki kimehetett, aki mert. Az időjárás kedvezett, sokan ki is látogattak. Ez volt az a majális, amit ténylegesen a városnak szántak. Minden tiszteletünk a szervezőknek érte. Aztán jött május 2-a, és vele együtt a másik „majális”: ez már zárt ajtók mögött, Baloghtanyán, meghívóval, csak a „beavatottak”. Nincs ezzel baj, mindenki rendezhet bulit, ha akar. Csak akkor ne hívjuk városi majálisnak. Mert ez nem a városnak szólt, hanem a városból kiválasztott keveseknek.

A probléma nem ott kezdődik, hogy egy szűk kör összejön és eszik egy kétfogásos ebédet, majd mulat egy fellépőre (amúgy kinek a pénzén?), hanem ott, amikor a polgármester, az alpolgármester és maga az országgyűlési képviselőnk is büszkén posztolja, hogy „Majális Balkányban!” – mintha mindenki ott lett volna, mintha ez egy közösségi esemény lett volna. Csakhogy ez nem volt az. Ez nem a város majálisa volt. Ez a hatalom saját, zárt bulija volt, a saját embereinek, a saját kedvenceinek. Mert hát mit is mond ez el egy városról, amelyik „piszok jól gazdálkodik”, ahol elvileg minden „példásan működik”? Talán azt, hogy még egy valóban nyitott, mindenki számára elérhető városi rendezvényre sem futja. Elgondolkodtató. Vagy talán nem is pénz nem volt rá, csak akarat? Netán épp az volt a cél, hogy újabb árkokat ássanak emberek közé?

Aki közel áll a jelenlegi vezetéshez, az bármire kap támogatást, még akár egy papírhajó-versenyre is, amihez sikerült majdnem 2 millió forintot kikaparni. Ezzel ellenben, aki évek óta a gyerekekért dolgozik, sportprogramokat, közösségi rendezvényeket szervez, az legfeljebb az csupán a kötelezően adható minimális támogatásra számíthat. Nem számít a munka, nem számít az eredmény, csak az, hogy hova tartozol, vagy inkább: hova sorolnak. Ez pedig nem városvezetés, hanem kicsinyes bosszúpolitika, aminek az árát végül mindig a közösség fizeti meg. És akkor csodálkozunk, hogy egy város kettészakad. Pedig lehet, hogy ez a cél.

Tavaly ilyenkor ezerrel dübörgött a választási kampány: körforgalom, kerékpárút, szupermarket. Ígéretek dőltek, csak a tettek nem. Most meg: a szokásos egyhelyben toporgás. Mert Balkány ma nem halad. Balkány egyhelyben áll. Tisztában vagyunk vele, hogy a polgármester úrnak egészségi gondjai vannak – természetesen mielőbbi gyógyulást kívánunk neki – de azt is látjuk, hogy egészségesen sem történt érdemi előrelépés Balkányban. Talán elfáradt. Talán elege van. Akkor miért nem adja át a stafétát? Miért kellett újra elindulni, ha nincs már erő, szándék, vízió? Miért nem adunk teret azoknak, akikben még van lendület, terv, akarat? A válasz valószínűleg egyszerűbb, mint szeretnénk: pénz és hatalom.