Újabb fákkal számol le a városvezetés. Miután a Kossuth-kert árnyas lombjait már sikeresen kiiktatták a köztudatból és az utcaképből is, most a művelődési ház udvarára került a sor. Megint fűrész, megint pusztítás. A hivatalos indok? A fák „veszélyesek”. Hogy ezt ki állapította meg? Tudomásunk szerint nem szakértő. Nem független arborista. Csupán a városvezetés. Csak úgy ránézésre.

Tegnap kivágták az első áldozatot. A helyszínen jártunk, fotókat is készítettünk, és amit láttunk, az egészen megdöbbentő. Egy makkegészséges, erős fa törzse hevert darabokban a földön. Olyan fa, ami jó eséllyel még 30–50 évig díszíthette volna a város szívét. Ehelyett most ott a kopár föld, és a megbontott csend, amit csak a motorfűrész zaja tört meg előző nap.

Valójában mi történik itt?

Mi ez a hirtelen felindulásból elkövetett természetgyalázás, amit „gondos városüzemeltetésnek” neveznek? Ha egy fa valóban veszélyt jelent, legyen – vizsgálják meg, dokumentálják, indokolják meg. De ne játszunk ítéletet szakvélemény nélkül. Ez nem gondoskodás, ez már megint csak a szokásos önkény.

És ez már nem az első eset. A Kossuth-kert esetében is hasonló „akció” zajlott: akkor 2020-ban, a koronavírus-járvány első hullámának idején, csendben, észrevétlenül. A fák elestek, a park kopár maradt. Azóta is csak az emlékük árnyékol. Most pedig itt vagyunk újra, ugyanazzal a forgatókönyvvel.

Közben a város egyes szegletei még romosabb képet mutatnak: a Gencsy-kastély továbbra is pusztul, látszólag senkit sem zavar. Az igazi köztéri értékeket hagyják széthullani. De ami zöld, ami él, azt sürgősen ki kell vágni.

Hová vezet ez?

A következő talán a mamutfenyő lesz? Vagy amit éppen kinéztek maguknak? Úgy tűnik, városunk jövője térkőből, betonból és padok nélküli sétányokból fog állni. Árnyék nélkül. Lelkiismeret nélkül.

Máshol máshol az emberek óvják a fákat, mentik, amit és amíg lehet. Ha vágni kell, legalább csonkot hagynak, új élet reményében. Nálunk meg? Nálunk a megoldás mindig a vágás. Az eltüntetés. Hogy végül ne maradjon, csak a helyrehozhatatlan.

Balkányiak, Emberek!

Nem nézhetjük tétlenül ezt a pusztítást. Ez már nem csak környezetvédelmi kérdés: ez közösségi felelősség. Mert ezek a fák nem egy-egy emberé voltak. Ezek a miénk voltak. A városé és az unokáinké.

Ne hagyjuk, hogy olyanok döntsenek városunk közkincseiről, akiknek semmit nem jelent ez a föld. Akiknek Balkány csak egy aláírás a papíron, nem pedig gyökér, otthon, emlék.

Radnóti Miklós 1944-ben így szólt a Nem tudhatom… kezdetű versében: