Cikksorozatunk utolsó részében a drámaian romló demográfiai helyzetünket vesszük górcső alá, valamint megnézzük, hogy hogyan nem sikerül kihasználnunk a kitüntetett földrajzi fekvésünket. Ha esetleg lemaradtál, akkor elolvashatod a sorozat első cikkét, melyben a településvezetők és a választópolgárok tesze-toszaságáról értekeztünk, valamint a másodikat, melyben a közfoglalkoztatottak mindig visszatérő reménytelen állapotáról, illetve a mindent behálózó megfélemlítésekről írtunk.

Talán a 4233 Blog követőinek nem kell bemutatni, hogy Balkány milyen gazdag történelemmel rendelkezik, és hogyan éltek elődjeink egykoron, a dicső múltban. Több, mint 800 éves városunk a legviszontagságosabb időket is átvészelte: tatár, oszmán, német, orosz seregek dúlását, és éppen most, „békeidőben” lehetünk tanúi demográfiai mutatóink drámai romlásának. Sajnos a számok nem hazudnak, kegyetlenül felfedik az igazságot. Bárhogy is próbáljuk mentegetni a menthetetlent, kozmetikázni az egyértelműt. Balkány lakossága 2008-ban, amikor Pálosi László polgármester lett 6563 fő volt, 2022-ben ez a szám már csak 6017 fő. Ez azt jelenti, hogy a város lakossága 50 év múlva kb. 4 ezer fő körül lesz, de ha ez a folyamat felgyorsul (már pedig minden ebbe az irányba mutat), lehet még annyi sem.

Ez a népességcsökkenés a balkányi városvezetés által teljes mellszélességgel támogatott kormány hibás népességpolitikájának az egyik eredménye: bevezették ugyan a falusi CSOK-ot, amit Balkány már pont nem vehet igénybe, de azt mellette nem dolgozták ki, hogy az ilyen kisebb települések számára legyen egy kisvárosi CSOK. Hiszen város még nem, falu pedig már nem vagyunk. És erre Balkány-specifikusan sem az lenne az egyetlen kézenfekvő megoldás, hogy „szülj még egy magyart”, hanem hogy „ne menj el a városból”, esetleg „költözz ide”. Balkány jelenleg nem kínál semmit, csak az apátiát és a teljes kilátástalanságot. Nem csoda, hogy a felnövő generáció tagjainak meg sem fordul a fejében, hogy itt maradjon. Több lehetősége van Debrecenben, Budapesten vagy akár bárhol külföldön. Olvasóink közül is sokan sérelmezték, hogy egyetlen értelmezhető bevásárlóközpont sem érhető el a városban. Ezért természetesen nem tettek keresztbe egy szalmaszálat sem az előkelőségeink, hogy vonzóbbá váljunk akár csak egy Pepco, egy Aldi, vagy egy Lidl szemében.

A magyar vidék egyébkéntis az elnéptelenedés és az elöregedés veszélyével néz szembe, és ez alól nem kivétel Balkány sem, ahogy láthatjuk. Ugyan nem a szomszédban található, de a közelünkben van az ország második és hetedik legnépesebb települése – ezt nem szabad elfelejteni. Az ilyen privilegizált helyzetből adódóan számtalan lehetőséget lehetne kihasználni, de mintha ezzel nem tudna élni a mindenkori városvezetés. Debrecen és Nyíregyháza kibővített agglomerációjának a metszeténél való elhelyezkedésünknek nem kellene, hogy a sanyarú sors közvetlen következménye legyen, hanem éppen ellenkezőleg.

Lázár János, az ötödik Orbán-kormány építési és közlekedési minisztere azzal kampányolt tavaly tavasszal, hogy „most a vidék jön”. Keserédes ezt hallani 12 évnyi kormányzás után, de legyen így: jöjjön most végre tényleg a vidék. Erre az ígéret ellenkezőjét megvalósítva bezáratott tíz vasútvonalat, a gyorsforgalmi úthálózatot érintő beruházásokat állíttatta le, és egyik napról a másikra elvágta az országot a kötött pályán Bécstől. Na de mégis mi köze ennek a „mi vidékünkhöz”? Az, hogy mivel a jelenlegi önkormányzat sem szorgalmazza, így asztalon sincs annak a teljesen kézen fekvő lehetősége, hogy bármilyen közlekedési beruházással vonzóbbá tegyék a Közép-Nyírséget. Kötött pályás közlekedéssel 2007 óta nem érhető el a város, de a megmaradt autóbuszos közösségi közlekedéssel is legalább egy óra bejutni Nyíregyházára, vagy Debrecenbe, ami szintén nem kecsegtető számadat senkinek sem. A kormány egyébként is hatalmas kampányt folytat a vidéki munkaerőpiac feltárására – újfent főleg Debrecen irányába, ezért kézenfekvő lenne a Nagykálló–Nyíradony vasútvonal újra nyitása, és Nádaspusztánál az összekötő út megépítése a hajdúsámsoni elkerülőig, ezzel közelebb hozva Debrecent (kényelmesen, alig 30 perc alatt autóval be lehetne érni a Sámsoni útra). Micsoda felüdülés lenne a déli tanyavilág számára is, hogy többé nem lenne zsákutcába zárva, de valójában szó sincs róla, hogy bármilyen formában ezzel kapcsolatban egyeztetések folynának. Legalább valami elindulhatna ilyen téren is. A kerékpárút például egy hosszú ideje várt és értelmes fejlesztésnek mondható az elmúlt évekből, viszont így még nincs kész a jelenlegi formájában. Folytatni kellene Nyíradony és a tanyavilág felé, ezzel biztonságosabbá téve a kétkerekű közlekedést és megkönnyítve a bejutást Balkányba.

Amit saját szemünkkel viszont láthatunk, az az, hogy az infrastruktúra nem fejlődik, mi pedig lassan beletörődünk a város menthetetlen sorsába, és ezzel együtt a saját kilátástalan jövőnkbe is. Úgy látom, hogy most jött el az idő: most kell felrázni ezt az állóvizet és végre cselekedni. Bárhogy is nézzük, ki kell mondani, hogy Balkány egy arc és arculat nélküli településsé vált. Most kellene eldönteni, hogy mit szeretnénk csinálni belőle, és akkor abba az irányba fejleszteni. Amennyiben a fémipar mellett voksolunk, ipari területeket kellene kijelölni. Ha agglomerációként tekintünk rá, akkor egy élhető főteret kellene létrehozni szórakozási lehetőségekkel, bevásárlóközponttal. Egy szép és igényes főtér kialakítása minimális költségekkel járna a jelenlegi városközpontban omladozó önkormányzati épületek lebontásával. Az ötletek tárháza végtelen, csak a cselekvésre alkalmasnak gondolt emberek tehetetlenek.

Köszönjük, hogy velünk tartottatok ebben a cikksorozatban. Megígérjük, hogy nem most hallottatok felőlünk utoljára. Ez a mai darab egy bemelegítő cikksorozat utolsó eleme volt – de igazából még csak most lendülünk bele az egészbe. Érdemes lesz a továbbiakban is velünk tartani!